A Bahcesehir Egyetem teraszáról
Az első szabad délutánt az Ortaköy nevű városrészben töltöttem, szinte a Boszporusz-híd tövében, ahol a tengerparton horgászók és az ékszereket, gyönyörű étkészleteket árusitók között számos kis étterem volt, amelyeknek pincérjei mindent bevetve próbáltak meggyőzni arról, hogy az a hely legmegfelelőbb a hagyományos török kebab vagy egy-két halétel elfogyasztásához.
A Boszporusz-híd
A vacsorát azonban aznap este egy hagyományos örmény étteremben költöttük el. Életem egyik legszebb élménye a meze és a rengeteg apróság, amit kihordtak elénk, a hideg Efes, amit szerencsémre ott a helyszínen is lehetett kapni. Nem minden étteremben lehet ugyanis alkoholt fogyasztani – rendben is van ez, még akkor is, ha egy nehéz nap után alig vártam, hogy elfogyaszthassak egy hűs sört, és az általam választott étteremben alkoholos italt nem szolgáltak fel. Tény, hogy az ott töltött öt nap alatt egyetlen részeg embert sem láttam Isztambul utcáin, és imádtam ezért a várost. A törökök, s ezek szerint az örmények is olyannyira vendégszeretőek, hogy az ott töltött néhány nap alatt volt olyan pillanat, amikor már én éreztem magam kellemetlenül nyitottságuk és természetességük miatt. Mindezen csak azért nem csodálkoztam, mármint saját távolságtartásomon, mert a vajdasági magyarra, vagy inkább az észak-bácskaira – utólag is elnézést kérek mindenkitől, akire ez nem vonatkozik – ez korántsem jellemző, sőt. Ezért éreztem ezt annyira idegennek az első pillanatokban. De mint minden jóhoz, és szerintem ez kifejezetten jó, ehhez is könnyen hozzászokik az ember. Csak remélni tudom, hogy abból a nyitottságból, kedvességből csak egy icipicit is haza tudtam hozni magammal.
Az Ortaköy mecset
Annak hála, hogy elsősorban nem turistaként, hanem újságíróként jutottam el Isztambulba, utam számos olyan helyre vezetett, amelyeket turistaként szinte biztosan nem néztem volna meg. Ilyen volt a Taksim tértől nem messze lévő roma negyed is, ahol cigány zenészek üldögélnek a „kocsmákban”, és teájukat iszogatva beszélgetnek, vagy éppen egyedül, saját csöndjükbe merülve hallgatnak, mások tévét néznek. Azt mondják, Törökországban sem könnyű cigánynak lenni, hogy elérhessenek valamit, tanulni kell, hogy tanulhassanak, vagy hogy gyermekeiket taníttathassák, ahhoz meg pénz kell, amit, ha nem zenész, illetve ha nem kiváló zenész az ember, nehéz megkeresni.
MinaretA Taksim tértől egészen a Galata hídig vezető főutca több kilométer hosszú, rajta egy régi villamos közlekedik, az emberek pedig ügyet sem vetve rá sétálnak az utcán. Több ezren. Reggel, délben, este és éjszaka is. Mahmut, Isztambul egyik egyetemén tanító ismerősöm azt mondta, neki az volt a rémálma, hogy Isztambulban kell élnie, hiszen egy kis településen nőtt fel. Aztán amikor ide került, rájött arra, mennyire élvezhető az, hogy senki nem tudja, ki vagy. Egy porszem vagy a rengetegben, aminek rengeteg előnye van. Amikor pedig nyugalomra vágyik, elbújik Isztambul egy-egy rejtett zugában. Mert, mint mondja, rengeteg ilyen van. Az Aranyszarv-öböl partján és számos más helyen talál megnyugvást.
Itt is elfogyaszthatjuk mindennapi teánkat
Bár volt szerencsém hajóval az ázsiai részre átmenni, annak hangulatát, másságát nem sikerült megtapasztalnom, mert négy nap alatt képtelenség megismerni Isztambult, csak keresztül lehet rohanni a városon. Szerencsésnek azért tartom magam – amellett, hogy egyáltalán eljutottam ide –, mert a város három különböző félszigetén is jártam, a legkevesebb időt viszont a történelminek nevezett városrészben töltöttem. A Kék Mecsetet, az Hagia Sophiát, a nagy bazárt csak röviden látogattam meg, elsősorban azért, hogy jelezzem ezeknek a helyeknek, itt jártam, ne legyen számukra ismeretlen a léptem, ha leszek olyan szerencsés és következő alkalommal egy-egy napot tölthetek tanulmányozásukkal és megismerésükkel. A nagybazár lenyűgöző, ahhoz hangulat, idő és természetesen rengeteg pénz kell. Ami viszont azóta is fel-felbukkan előttem, az a Kék Mecset látványa, óriási méretei, az ég felé hátborzongatóan felmutató hat minaretje.
Isztambuli részlet
Isztambul számomra egy csodálatos világ, leszámítva a közlekedést és a tömeget, amely elől futva menekülne az ember, hiszen siet. Isztambulban azonban még ez sem őrjített meg. Felbukkant egy-egy mecset útközben, senki sem volt ideges, így én sem akartam az lenni. És ment.
Amikor azt hittem, hogy egy picit is érzem Isztambul lüktetését, és halványan értem, milyen lehet itt az élet, akkor utunk egy olyan városrészbe vezetett, amely csakis abban erősített meg, hogy ide még vissza kell térnem. A fa házak, kis ablakaikkal, amelyeknek nagy részét nem takarta függöny, egy olyan Isztambult tártak elém, amelyet feltétlenül meg akarok ismerni, de sajnos ezúttal nem futotta időmből.
Utcarészlet teázókkal, éttermekkel
Isztambul egy olyan város, amelyben valamilyen titokzatos módon, csodálatosan illeszkedik egymáshoz a múlt és a jelen, megfejthetetlenül izgalmas a több ezer éves épületek és a jövő zsúfolt, ám leegyszerűsített világának egyvelege. Isztambul egy olyan város, amelybe bele lehet szeretni, egy olyan város, amelyet látni kell. Olyan város, amely az egész világ fővárosa lehetne.
Isztambulnak jelenleg csaknem tizenöt millió lakosa van, vagyis kétszer annyi mint egész Szerbiának. Ezerötszáz négyzetkilométeren terül el, Szerbia pedig 88 ezer négyzetkilométeren. Török lírával fizethetünk. Egy líra fél euró, amelyért legfeljebb egy palack vizet tudunk venni. Sokan beszélnek magyarul, még többen szeretik a szerbeket. Vagyis bármit mondunk is, örömmel látnak bennünket.
Több ezer ember az utcákon
Egy-egy utcában csak hangszereket, máshol csak szőnyegeket lehet venni
A Galata torony
A Yeni mecset
A Nagy bazár
A Kék Mecset
Az Hagia Sophia
A klasszikus isztambuli házak
Az Hagia Sophia környéke
Készül a kenyér
