Komoly vitákhoz és feszültségekhez vezet az afrikai országokban a világörökségi cím: az UNESCO ugyanis a helyiek szerint egy olyan hagyományt konzervál, amely lehetetlenné teszi, hogy változtassanak életkörülményeiken.
Abba Maiga cigarettával a kezében áll az udvarán, és dohog, mert 150 éves, agyagtéglából épült djennéi háza olyan nagy kulturális értéket képvisel, hogy nem korszerűsítheti - nem rakhat le padlócsempét, nem tehet rá üvegezett ajtót, és nem szereltethet be zuhanyt. "Ki akar agyagpadlós házban élni?" - háborog a nyugalmazott folyami hajóskapitány. Kúpos oromfogazatával és pálmafából készült vízköpőivel a ház homlokzata régi korokat idéz, és jól mutatja, miért lett a világörökség része a Mali középső részén, a Bani folyó partján lévő Djenné.
A kulturális örökségi listát összeállító UNESCO-nak - az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének - irányelvei azonban előírják, hogy semmilyen korszerűsítés sem változtathatja meg lényegesen az eredeti épületet. "Ha egy város felkerül a világörökségi listára, az azt jelenti, hogy többé semmi se változhat - mutat rá Abba Maiga. - De mi fejlődést akarunk, nagyobb területet, új berendezéseket, sokkal korszerűbb holmikat, mint a jelenlegiek. Dühösek vagyunk, hogy nem juthatunk hozzájuk."
A The New York Times riportjából kiderül, hogy hasonló sirám hallható Afrika-szerte, sőt a világ más részein is. Az emberek sok helyen panaszkodnak arra, hogy életüket befagyasztották mint múzeumi tárgyakét, megtiltották számukra a normális létet csak azért, hogy a turisták szájtátva bámulhassanak.
Lazare Eloundou Assomo, az UNESCO világörökségi központja afrikai részlegének vezetője szerint Djennében úgy kell kényelemhez juttatni az embereket, hogy az építészeti értékeket ne érje kár. Úgy látja, hogy a djennéihez mérhető feszültség tapasztalható nagyon sok helyen, például a Malival szomszédos Szenegálhoz tartozó Saint-Louis-, a Kenyai Lamu- és a Mozambik- szigeten - vagy akár a franciaországi Lyonban.
Djenné lélegzetelállító nagymecsetje miatt került a világörökségi listára. A világ legnagyobb agyagtéglából készült épülete annyira egyedi, hogy úgy néz ki, mintha egy másik bolygóról került volna a Földre. Gigászi homokvár benyomását kelti, ahogy a település főtere fölé magasodik. Szudáni stílusban épült, amely a Szahel-övezet országaiban honos. Három négyszögletes, hegyes csúcsban végződő torony uralja az épület homlokzatát. A mecset falából fogpiszkálóként több sorban kiálló pálmafagerendák lépcsőül szolgálnak, lehetővé teszik, hogy a helybeliek minden februárban felmásszanak az épületre, és kitapasszák, pótolják az agyagot ott, ahol lepergett.
Djenné Timbuktu kevésbé híres, de jobb állapotban fennmaradt testvérvárosa. Mindkét - az arany, elefántcsont és rabszolgák szállítására szolgáló szaharai kereskedelmi utak találkozásánál lévő - település a 16. században élte virágkorát. Djenné egyben kapuként is szolgált, amely utat nyitott az iszlám terjesztése előtt. Amikor a helyi uralkodó a 13. században áttért a mohamedán hitre, leromboltatta a palotáját, és mecsetet építtetett helyette. Mali francia gyarmatosítói 1907-ben renováltatták az épületet.
"Később ismét romba dőlés fenyegette a nagymecsetet, akkor, amikor az Agha Khan Alapítvány elindította 900 ezer dollár értékű helyreállítási programját" - mondja Josephine Dilario, a munkálatokat irányító két építész egyike. Az évenkénti újravakolás több mint kétszeresére növelte a falak vastagságát, és csaknem egy méternyi agyagréteg került a tetőre is. Az utóbbi azonban túl nehéz volt még a templom mennyezetét tartó vastag oszlopoknak is, amelyekből annyi van, ahány neve Istennek, vagyis 99.
2006-ban a restaurációs program lázongást váltott ki. A tiltakozók tönkretették a mecset belsejét, lakóházakat támadtak meg és gépkocsikat törtek össze. A megmozdulást nagy valószínűséggel a 12 ezer városlakó, főleg a fiatalok körében tapasztalható feszültség váltotta ki. Ez abból fakadt, hogy a többség elégedetlen, mert hitvány körülmények között kell élnie, míg a mecset imámja és néhány vezető család élvezi a turizmus áldásait.
Az ellenérzések azóta sem szűntek meg. Bár a mecset az ország egyik szimbólumává vált, a djennéiek sokkal kevésbé lelkesednek a turizmusért, mint Mali más városainak lakói. Sokszor mogorván néznek, ahelyett, hogy mosolyognának, és pénzt kérnek vagy arrébb mennek, ha kamerák irányulnak rájuk.
Mivel a mecset restaurálása a végéhez közeledik, a város más komoly problémákra koncentrál - a szennyvízkezelésre és csaknem kétezer ház rendbehozatalára. "Van egyfajta feszültség, nehézség, amelyet anélkül kell megoldani, hogy az embereket bezárnánk hagyományos vagy a vallás szempontjából hitelesnek minősített épületekbe. Meg kell találnunk a módját annak, hogy fejlesszük ezt az építészetet, biztosítsuk a közösség alapvető szükségleteinek a kielégítését, de mindezt úgy, hogy ne tegyük tönkre az agyagépületeket, amelyek a város identitásának fontos elemei" - magyarázza Samuel Sidibé, a fővárosban, Bamakóban lévő Mali Nemzeti Múzeum igazgatója.
Az 54 éves Elhadzs Diakaté és a fivére három házat örökölt apjuktól. Diakaté utál hajlongani, amit kénytelen megtenni, ha át akar jutni az ajtókon, és elégedetlen, mert egyetlen akkora szoba sincs a házakban, amelyben elfér egy dupla ágy. Ami még rosszabb, a feleségei - és fivére feleségei is - szekrényeket akarnak. Csakhogy az a restaurátorcsoport, amely egy holland szakember vezetésével több mint 100 ház megőrzésén dolgozik, kizárta annak a lehetőségét, hogy bármelyik szobát megnagyobbítsák, vagy szekrények befogadására alkalmassá tegyék. Diakaté ezért kidobta őket, és kiveretett egy vastag belső falat. "A ház persze összeomlott, a holland restaurátor pedig sírva fakadt, amikor meglátta" - meséli a férfi.
A házak összeomlása jelenti a fő veszélyt, mert az agyagtégla rendszeres karbantartást igényel. Négy zivatar elég volt például ahhoz, hogy lemossa a mecset friss vakolatának nagy részét, és előtűnjenek az alatta lévő, majonézesüveg nagyságú hengeres agyagtéglák. A természetes anyagok, amelyek a téglák vízhatlanná tételéhez kellenek - például a rizspelyva - azonban olyan drágák lettek, hogy a téglák kézi formázásának művészete majdnem kihalt.
Djenné a Niger egyik mellékága mellett épült fel. A víz bőséges agyagforrás volt mindaddig, amíg a múlt század hetvenes éveiben egy hosszan tartó szárazság idején le nem csökkent a mellékág vízhozama. A kőművesek akkor több homokot kezdtek használni, ami viszont gyengítette a téglákat. Az éhes helybéliek pedig inkább hántolatlanul eszik a rizst, mint hogy a pelyvát építkezéshez használják.
A városi problémák megsokszorozódtak. A vízvezetékek kiépítésével párhuzamosan nem készültek csatornák, így szennyvíz ömlik a szilárd burkolat nélküli utcákon. A folyóparton szemét halmozódik, a hulladék még a téglákba is belekerült, ahogy a házak falából kiálló fekete műanyagzsákok mutatják. Rothadás szaga terjeng a településen. "A turisták panaszkodtak, és 2008-ban az UNESCO figyelmeztette a várost, hogy valamit tenni kell" - idézi fel Fane Yamoussa, a város kulturális hivatalának igazgatója.
A szemét és a szennyvíz nem ok arra, hogy a település lekerüljön a világörökségi listáról, mindaddig, amíg nem árt az épületeknek. "A gond az - fejti ki N'Diaye Bah, Mali turizmusért felelős minisztere -, hogy a várost jellegének megváltoztatása nélkül kell modernizálni. Ha leromboljuk az örökséget, amely miatt az emberek idejönnek, ha elpusztítjuk 2000 év történelmét, akkor a város elveszíti a lelkét."
A djennéiek büszkék örökségükre, és elismerik, hogy az UNESCO listájára való felkerülés segítette városukat a híressé válásban. Mégis hangosan gondolkodnak arról, hogy érdemes-e ott maradniuk, jár-e az érzékelhető haszonnal számukra, ha arra kényszeríti őket, hogy a szó szoros értelmében agyagban éljenek. Sok háztulajdonos meg akarja tartani a jellegzetes homlokzatot, de a háza belsejét szeretné alakítani. Az ENSZ-szervezet előírásai azonban tiltják az általuk kívánt jelentős változtatásokat.
Mahamame Bamoye Traoré, a befolyásos kőműves céh vezetője alaposan felmérte a nyugalmazott folyami hajóskapitány házát, és felsorolta, mi mindent változtatna meg benne, ha a világörökségi előírások rugalmasabbak volnának. "Ha segíteni akarsz valakin, akkor úgy kell tenned, ahogy ő szeretné. Nem helyes rákényszeríteni valakit arra, hogy egy bizonyos módon éljen" - húzza alá, majd lehasal egy nem egészen két négyzetméteres ablaktalan szoba padlójára a házban. "Ez nem szoba. Nyugodtan nevezhetjük akár sírnak" - jegyzi meg.
