Nehéz megérteni, mi visz rá egy embert, hogy önmagában nekivágjon a nagyvilágnak. Főleg akkor fogalmazódnak meg bennünk kételyek, ha kiderül, az útirány a vad kelet, a számunkra oly távoli Kazahsztán. Még akkor is, ha állítólag a madjar rokonok várták.
Vígh Jánosban, ha volt is némi bizonytalanság, mindezt hamar elnyomta a kíváncsiság, az ismeretlen utáni vágyakozás, s egy szál magában - pardon, a kétkerekűje társaságában - nekivágott a tízezer kilométeres útnak. Szerencsére épségben hazaért, így meg tudja osztani velünk élményeit, amiből kapott bőven.
János régóta motorozik, s a fejébe vette, elindul a Budapest-Bamako-ralin. Csakhogy a cégénél - civilben ő a Jost Hungária Bt. ügyvezető igazgatója - ez időben tartják a szokásos auditot, erről pedig nem hiányozhat.
- Nagyon sokat olvastam a honfoglalásról, és mindig érdekelt, honnan jöttek eleink - mesélte Vígh János. Két amerikai motoros körbejárta a Földet, amit a Hosszabb úton című könyvben tettek közzé. Ebből is az derült ki, hogy az út teljesíthető.
A végső lökést az adta, hogy megismerkedett Bíró András Zsolttal, aki a Kurultáj, Magyarország legnagyobb hagyományőrző rendezvénye szervezője, a türk törzsek találkozóját évente megtartják Bugacpusztán. András antropológus, és egy kazahsztáni madjar törzs nyomára bukkant. Összeállt a kép János fejében, a honfoglalás útján meglátogatja az ottani madjarokat.
Mivel egyedül tervezte az utat, ezért alaposan elő kellett készíteni, amit a vállalkozó kedvű cégvezető három szakaszra bontott. Egészségileg, mentálisan és fizikálisan is rá kellett hangolódnia, hogy a túrát teljesíteni tudja. Be kellett szerezni a szükséges kellékeket, vízumokat, oltásokat, a motort fel kellett készíteni a sivatagos terepre. Na és nem ártott az orosz nyelvvel barátságot kötni. A harmadik maga az út szervezése volt, ami abból állt, hogy beszélt egy-két emberrel, milyenek a kinti viszonyok. Bíró András Zsolttal üzent a madjaroknak, hogy majd jön egy magyar motoron. Hiába volt azonban mindez, a kép igazából út közben állt össze.
- Félsz soha nem volt bennem, csak némi aggodalom, hátha nem készültem fel teljesen. Azért nem féltem, mert nem a kényszer szülte az utat, volt lehetőségem mérlegelni - a biztonság mindenekfelett! Úgy voltam vele, ha bármi veszélyes dologgal szembesülök, nem vállalom be, inkább visszafordulok.
Az útját a szerettei is nyomon kísérték, telefonján mindennap bejelentkezett, ez is egyfajta óvintézkedés volt.
Kérdezni sem kell, törtek fel belőle az élmények. Éppen az egyik városban tankolt, amikor megállt mögötte egy Lexus terepjáró. A kazah sofőr megkérdezte tőle: honnan hova? A benzinkút után János nekivágott a pusztának, 70 kilométerre volt a következő lakott település, mögötte pedig jött a terepjáró. Az autós végül megállította őt, s meghívta magához ebédre. Az invitálást elfogadta, meg sem fordult a fejében, hogy baja történhet. A családnál hagyományos kazah menüvel kínálták. Természetesen a földön ülve (fekve) ettek, terülj, terülj, asztalkám volt. A lakoma (ami részint főtt lóhúsból állt, és tradicionálisan kézzel esznek) után a másik szobában egy helyi hangszeren (dombrán) játszottak neki, amihez a házigazda énekelt. Később aztán kiderült, nem lehetett félnivalója, a helyi rendőrfőnök látta vendégül, aki az út egy szakaszára ráadásul kísérőt is biztosított számára.
Elért egy kis faluba, ahol talán száz ház lehetett. Szállást keresett, de semmi nem volt, végül egy helyi befogadta éjszakára. Itt volt azért benne némi tartás, de amikor megismerte a férfi édesapját, aki egy végtelenül egyszerű, de bölcs öregember volt, megnyugodott. Reggel ők is útbaigazították.
Egy homokdűnés részen haladt, amit nagyon megszenvedett. Ez a terület 77 ezer négyzetkilométer, s éppen 77 ezren lakják. Ezt úgy kell elképzelni, hogy bármely irányba is indul az ember, 200 kilométerenként van egy-egy város, közben pedig két falu, egyébként pedig pusztaság mindenütt, és persze földút. Így jutott el Arkalikba, ami a körzet központja. Itt Kurman Gazit kellett keresnie, a központi villamossági művek igazgatóját. Ő persze nem volt sehol, de jött egy ember, aki a hóna alá vette, s kézről kézre adták a magyar motorost. Kapott szállást, vacsorát, másnap megmutatták neki a várost. Este Kurman Gazival vacsorázott, aki természetesen madjar. Másnap azonban továbbállt, hiszen már várták.
A magyar területeket - amit egyébként Turgájnak hívnak - úgy kell elképzelni, hogy öt faluban körülbelül 1500-as lehet a madjar néptöredék. A Saga nevű településen találkozott velük, itt van egy mecset, amit a magyarországi magyarok építettek. Egy madjar családnál töltötte az estét, s másnap már indult is vissza. Több időt tervezett ott maradni, de az utazás hosszabb volt, mint eredetileg tervezte.
Vígh János a Saga nevű településen a mecset előtt, amit a magyarországi magyarok építettek (Fotó: Vígh János) |
|
- Végtelenül barátságos embereket ismert meg a vendéglátóiban. Nemcsak a madjaroknak, hanem például a kazahoknak is teljesen természetes, hogy a hunok nekik rokonaik. Mindenhol így is fogadták. Akárhova ment, kérdezték: kicsoda ő, mondta, hogy magyar, egyből rávágták, testvér! Laikusként Vígh János is arról győződött meg, hogy a rokoni szálak valósak lehetnek. Egy ilyen nyom, hogy a jurtában ugyanúgy fel van tornyozva a párna, mint itthon a tisztaszobában.
Hogy mégse legyen teljesen sima az út, hazafele jövet egy homoksivatagos terepen bukott, megsérült a lába, így vezetett még vagy száz kilométert, míg eljutott a kórházig. Tiszta szívvel ellátták, s nem kértek érte semmit.
Három hétig volt távol, s több mint tízezer kilométeres utat tett meg. Amikor végre hazaért, az egész család fellélegzett. Öt kilót leadott, de az elcsigázottság miatt ez sokkal többnek látszott.
A szerettei egy darabig nyugodtak lehetnek, de a sikeren felbuzdulva Vígh János már tervezi a következő utat, pár éven belül szeretne eljutni Közép-Ázsiába.
Tremmer Tamás írása
