Mecset, záróra előtt

A Kalandozók blog posztja

A modern Córdoba 310 000 lakosú város, a gabonatermelés és olajbogyó-feldolgozás központja, valamint a mór hagyományok nyugvó bőrdíszmű és filigrán munkáról híres. Elena felhívja a figyelmünket, hogy erre a vidékre jellemző a patio, enyhet adó kút és gazdag növényzet az udvaron, kertecskében, de még a házak falán is. Az ablakokon itt is textil sötétítő függöny, s valóban mindenfelé fa és virág, gyönyörű délszaki növények, köztük rengeteg citrom, naracs, virágzó dotolya, bougainvillea. Érdekes módon itt találkozom az első birkanyájjal, a Guadalquivir árterületén legelésznek a juhok, a pásztor társa itt is néhány kutya. Ezen a területen először a punok telepedtek le, őket kiűzték a rómaiak Kr. e. a 2. században, majd az 5. századtól a keresztény vizigótok telepedtek le. Az arabok 711-ben hórdították meg a várost, amely a mór kultúra jelentős központjává vált, és a 10-11. században élte virágkorát. Ekkor a lakosság száma egymillió körüli, és a városban több száz mecsetben dicsérik az Istent. A keresztények 1236-ban hódították vissza Córdobát, ám a mór kultúra emlékei napjainkig láthatók. A Guadalquivir partján sok híres ember megfordult, mint a római Seneca, a középkor híres zsidó orvosa, Maimonides, valamint az arab bölcselő Averroes. A mór korszakban az iszlám kultúra központja volt az Omajjád kalifák alatt, hiszen könyvtára és könyvmásolói híresek voltak, sőt, az ókori görög és római emlékek arab közvetítéssel jutottak át a keresztény Európába. 


Igyekezünk, hiszen késő délután van már, mikor a Calahorra erődítmény tömzsi, többemeletnyi magas bástyatömbjét megkerüljük, s rátérünk a 230 méter hosszú 16 ívű római hídra, amely Augusztus császár idején épült kétezer évvel ezelőtt! A túlsó parton díszes, oszlopos hídkapu és San Rafael, a város védőszentjének diadalát ábrázoló oszlop. Mindkét építmény már későbbi, mint a híd, hiszen mindössze a 16., illetve 18. századból való. Szinte érzi az ember az elmúlt idők hangulatát, szinte eleven történelemkönyvet lapozgat… 
Ez az érzés még inkább erősödik, mikor a buszból leszállva a híres córdobai mecset, a Mezquita felé szaporázzuk lépteinket. Egyedülálló világcsoda, hiszen építésekor 1013 oszlopot helyeztek el a mecsetben, ám a későbbi átalakítások miatt ezek száma 856-ra csökkent, hiszen keresztény katedrálist építettek a gyönyörű mecset közepén. Területe lenyűgöző, 24 00 négyzetméter, azaz közel két és fél hektár! A római időben ezen a helyen Janus-templom állt, később a vizigótok keresztény temploma, amelyet Szent Vincének szenteltek. Az arabok bejövetele, azaz 711 után jó fél évszázadig ezt használták közösen a keresztényekkel. Az első Omajjád kalifa határozta el, hogy olyan mecsetet épít, amelynek nincs párja a világon. Az építkezés 785-ben kezdődik, s folyik részletekben az ezredfordulóig. Mikor a magas, csipkézett fallal körülvett mecsetet félig-meddig körbeszaladjuk a pénztár felé igyekezve, látom, hogy a turistajelzés mezquita-catedral feliratú. Toronymagas ciprusok és pálmafák között sietünk a fullasztó melegben, gyümölcstől roskadozó citrom- és narancsfák is feltűnnek. A belépőjegy ára 800 peseta; kutyafuttában közlik, mindenki maga boldogul. Ötven perc van még a múzeum bezárásáig, rá még félóra nézelődés, aztán indulás Torremolinosba, a földközi-tengeri üdülőhelyre, szállásra. 


A falakon belül először a narancsudvarra lépek be. A mintás, macskakővel borított tágas térség olyan nyugodalmas és csodálatos, hogy itt is jó lenne tovább időzni! Kellemes illat száll, a gyümölcsök mellett látok néhány narancsvirágot is, a ciprusok és datolyapálmák sudár törzsét útközben megsimogatom. A mohamedán rituális mosakodáshoz használt egykori kutakban most is csobog a víz, ma is hűsülhet mellettük a turista. Visszapillantva, távlatból még megcsodálom a Puerta del Perdont, a megbocsátás kapuját, ami nem más, mint egy ötszintes torony, tetejében Szent Rafael szobrával. Belépek a mecset kellemes hűvősébe, az oszloperdős csodálatos térségbe. A különböző hosszúságú és anyagú oszlopokat a korabeli mesterek pillérekkel egészítették ki, és ezek félköríve tartja a tetőszerkezetet. Az oszlopok római és nyugati gót eredetű, s olyan karcsú, mint a pálmafák törzse, míg a négyszögletes ívek, úgy tűnik, hasonlatosak a levelek lombsátorához. A később épült mecsetrészek a középkorban készült rózsaszín, szürke és fehér márványoszlopokkal s részben az ívekkel is különböznek. 


Ahogy kóborolok széltében-hosszában az oszloperdőben, szinte eltévedek. A mennyezet beosztása szerint a mecset hosszában 11, széltében 12 hajós! Megjegyzem, hogy a legnagyobb katedrálisok is három- vagy öthajósok… A megvilágítás is változó, van, ahol világos, másutt a mennyezetről lógó több száz lámpás sejtelmes fényében bolyongok. A központi hajóban felejthetetlen az oszlopokat összekötő félkörívek piros-fehér csíkozása, s megfigyelem, hogy még a padlózat kövezete sem egységes. Az egykori mecset szent helye, a Mihrab kupolája is remekmű. 


Megtalálom a keresztény templomot és a kápolnákat, amelyeket a mecset csodálatos egységét megbontva az 1236-ban történt visszahódítás után évszázadok alatt építettek be. A Capila Realban királyok nyugszanak. A latin kereszt alaprajzú templom gótikus, reneszánsz és mudéjar stílusban bizonyára szép templom lenne valahol a mecseten kívül, ám így fáj a szíve az embernek ma is, hogy elrontották a világ nyolcadik csodáját! Számos kápolna díszíti a Szűz Máriának szentelt katedrális, ahol a szentélyben Mária elefántcsont szobra látható, s az oltárépítményben, a retablóban öt olajfestmény és számos aranyozott faszobor az Atyát, az erényeket, valamint Péter és Pál apostolokat ábrázolja. Érdekes módon két szószék van a templomban; különösen szép a jobb oldali, amelyet fehér márvány angyal hordoz, miközben egy vörös jáspis oroszlánra támaszkodik. A szószékeket az ótestamentum jelenetei díszítik. Rövid időre betérek a kincstárba, ott is lenne bámulnivaló, ám észreveszem, megritkult a turistatársaság, hiszen közeledik a záróra. 


Még egyszer körbesétálom ezt a csodálatos építményt, majd kilépek a mecsetből, miközben összetalálkozom szobatársammal, Icával.